Ádvent 2.vasárnapja

Gazdag Erzsi:  Hozott a tél zúzmarát   

Hozott a tél zúzmarát; 

fák fejére koronát.

Most minden fa kiskirály,

s Dér-országban dirigál.

Jaj, dehogyis dirigál,

dideregve szundikál.

Koronája nyűg neki,

nyögve, sírva viseli.

Hoz a tavasz igazit…

Dérkoronát letaszít,

s rüggyel, lombbal fonja át

tavaszi fák homlokát.                      

(forrás: Csörgő Anikó: Hópihe karácsony, Csodaország Könyvkiadó,Bp.2011.)

Füzesi Magda: Öregapó   

Öregapó már a tél,

azt hinnéd, hogy alig él.

Bajszán jégcsap csepereg,

nézd, a könnye  megered.

Holnap hangja süvítő –

csak úgy zeng a háztető.

Kucsmája az égig ér,

a világban el sem fér.

Talpa vetés-takaró,

bundájából hull a hó.

Mérges-morgós, szeszélyes,

nem csoda, hisz köszvényes.

Ám a szeme is nevet,

ha rátok néz, gyerekek

(forrás: Csörgő Anikó: Hópihe karácsony, Csodaország Könyvkiadó,Bp.2011.)

 Törpapa meséi:  A jégrózsa 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer néhány törp, akik elmentek az erdőbe rőzsét szedni. Hosszú, kemény tél volt, s egyre messzebb kellett menniük, hogy tűzrevalót találjanak…

Lusti, szokásához híven, kicsit odébb somfordált, hogy egy kellemes, csöndes zugot keressen, ahol nyugodtan szunyókálhat egy keveset. Egy sziklatömböt kikerülve meglátott egy barlangot, és bement.

Földbe gyökerezett a lába a káprázatos látványtól.  A sziklaboltozat tetején lévő nagy nyíláson beszüremlő fény megvilágította a barlang belsejét. Odabent pedig egy csodálatos kert csillogott! Még egy kis lépcső, pad és egy virágos tavacska is volt benne. Igen, a kert csillogott és szikrázott, mert jégből volt. Lusti úgy érezte, álmodik. Felment a lépcsőn, és leült a padra. Ez a kert csakis egy tündéré lehetett. Ilyen gyönyörű növényeket, kecses rózsákat csakis varázslattal lehetett jégből megformálni.

Lusti az idő múlásáról megfeledkezve még jó ideig ott maradt. Csak ámult és gyönyörködött, mígnem azon kapta magát, hogy lassanként beesteledett. Előbújt a jégbarlangból, hogy megkeresse a többieket, ám a törpök már régen elindultak hazafelé! Fel sem tűnt nekik, hogy Lusti nincs köztük. Lusti lélekszakadva futott utánuk, s mikor beérte őket, elmesélte nekik csodálatos felfedezését.

-  Ugyan már, csak álmodtad az egészet! – felelték. – Így van ez, ha valaki csak durmol, ahelyett, hogy kitörpölné a részét a munkából!

- Törpszavamra mondom, hogy nem álmodtam! – tiltakozott Lusti. – Menjünk vissza együtt a barlanghoz, és törpöljétek meg a saját szemetekkel!

- Majd visszamegyünk, ha újra tűzifára lesz szükségünk, de addig nem! – zárta le a vitát Okoska.

Lusti türelmetlenül várta, hogy odahaza elfogyjon a tűzifa. De az idő megenyhült, egyre kevesebb fát kellett eltüzelniük, a napok meg csak teltek-múltak…

Egy nap aztán a törpök újra az erdőbe indultak fáért. Mihelyt arra a helyre értek, Lusti izgatottan futott a barlang felé. Ám az olvadás megtette a hatását. A kert elolvadt, s mindössze egy kavicsok közt folydogáló vékony patakocska maradt belőle. A törpök gúnyolódva hagyták ott Lustit, aki bánatosan ült le egy kőre és csalódottságában elsírta magát.  

A kert tényleg egy tündéré lehetett, mert ekkor csoda történt. A földre hulló könnycseppek gyönyörű, kristályosan áttetsző rózsabimbóvá változtak. Lusti óvatosan felemelte, és megmutatta törptársainak.

- Gyertek gyorsan! Nézzétek!

Ezúttal volt idejük megcsodálni a gyönyörű jégrózsát, mielőtt az megolvadt volna Lusti tenyerében. Csak most sajnálták igazán, hogy nem láthatták a jégkertet.

- Ebből azért megtanulhattok egy dolgot – mondta nekik Lusti. – Ha nem hisztek a tündérekben, a csodák is rejtve maradnak előttetek!

(forrás: Hupikék törpikék: Törpapa meséi, Egmont Bp, 2001.)