Tóth Péter: Rákoskeresztúr betelepítésének történelmi háttere

Egy település életét, fejlődését igen sok tényező – földrajzi helyzete, éghajlata, időjárási viszonyok, nemzetközi helyzet, belpolitika, régen a birtokos(ok) stb. – befolyásolta és befolyásolja még ma is. Ilyen tényező volt sok más magyar községhez, városhoz hasonlóan szülőfalunk – Rákoskeresztúr – életében is a telepítés.

1541-ben Buda várának elfoglalása után az ország három részre szakadt, Szolimán szultán a Duna-Tisza közét török tartománnyá nyilvánította. Az elfoglalt részeken felül jelentős területek is török ellenőrzés alá kerültek. Ezekről, a részekről a tehetősebb birtokosok – esetleg néhány jobbágycsaláddal – az ország biztonságosabb részeire menekültek. Pest vármegye közigazgatása a felvidéki Fülekre költözött. A lakosság lélekszáma jelentősen csökkent, melyhez hozzájárul az is, hogy a török rendszeresen hurcolt el gyerekeket és felnőtteket rabszolgának. Ezt az elnéptelenedési folyamatot a „tizenöt éves háború” (1593-1606) csak tovább erősítette, az állam és a népesség sorsa közel száz évre megpecsételődött. Rákoskeresztúrt Pongrácz Gergely az 1675. évben, a Váci Egyházmegyéről készített püspöki jelentésében – melyet a pápának vitt el – falunkat, mint templommal rendelkező helységet említi meg. Ezt a tényt a jelentéshez mellékelt térkép is bizonyítja, melyen Rákoskeresztúr neve – felette az akkori templom leegyszerűsített rajzával – jól olvasható. Településünk ősi magvát képező Tabán (tabhana) török eredetű szó, mely cserző-tímár műhelyt jelent, de a Templom utca (Diák utca) és Tabán utca kereszteződésében – a háromszög alakú kis téren – állt régi kút, melyet a népnyelv „török-kút”-nak nevezett, ha közvetve is, de bizonyítja, hogy Rákoskeresztúr lakott volt a török időkben.

1684-ben Buda sikertelen visszafoglalásakor az ostromló seregek Pestet és a környékbeli falvakat – köztük Rákoskeresztúrt is – stratégiai okok miatt felgyújtották, a lakosság elszéledt. A török kiűzésére 1684-ben létrejött Szent Szövetség seregei 1686. szeptember 2-án – 76 napos ostrom után – felszabadították Budát és megkezdték az oszmán seregek kiszorítását az országból. A felszabadított területeket a császári udvar a Habsburg birodalom részeként kezelte. A régi tulajdonosoknak birtokjogukat I. Lipót (1640-1705) rendeletére (1690. szeptember 11.) létrehozott „Újszerzeményezési Bizottság” (latinul: Neoaquistica Commissio) előtt kellett okmányokkal bizonyítani. Ezt követően még a birtok (főleg az állatállomány) értékének meghatározott hányadát is „fegyverváltság” címén készpénzben kifizetni. Sok birtoklevél veszett el vagy semmisült meg a 150 éves török elnyomás alatt, de a gyenge pénzforgalom miatt a készpénzfizetés is igen nagy probléma lett. A fenti okok miatt jelentős területek kerültek az udvar tulajdonába, melyekből kisebb-nagyobb birtokokat adományozott a hozzá hű és neki szolgálatot (anyagi, katonai, stb.) tevő, főleg osztrák és német származású családoknak, esetenként főnemesi címekkel együtt. Így került Rákoscsaba a Laffert család tulajdonába.

A dolgos kezű földművelő nép nélkül a birtok voltaképpen értéktelen, vagy ahogy Bartók János említi könyvében a latin mondást: „Ubi popolus, ibi obolus” (ahol nép van, ott pénz is van). Hamar ráébredtek erre a régi és új birtokosok is, megindítják a lakatlan és részben lakott területek benépesítését.

A telepítés rendkívül összetett, bonyolult ügy, kérdések sokaságát kellene vizsgálni országos, helyi és egyéni szempontokból. Most nem ez a cél, azt azonban érdemes legalább általánosságban vizsgálni, hogy miért vállalták az emberek az áttelepüléssel járó bizonytalanságot és megpróbáltatásokat.

 

Néhány indok a teljesség igénye nélkül

 

Földhöz szerettek volna jutni: örökösödési törvények miatt – változóan – a legidősebb vagy a legfiatalabb gyerek örökölt, ha volt mit; túlnépesedés következtében a termőterület nem tudta eltartani őket.

Protestáns hitüket szerették volna gyakorolni: a bécsi udvar ausztriai tartományaiban üldözi a protestánsokat, Európában az a szokás, hogy a jobbágyok uruk/úrnőjük vallását követik.

Szabad költözési jogot nyerni: helyhez voltak kötve, nem menekülhettek el a földesúri önkény alól.

Szabadulni akartak a nagy adóterhektől: a jobbágyok 3 év, kézművesek és kereskedők 10 év adómentességet kaptak, a későbbiekre is kevesebb adófizetést ígéretek.

Menekülni akartak a természeti katasztrófák által sújtott területekről: a mostoha időjárási viszonyok miatt helyenként több éven át igen gyenge termés volt, ennek következtében sokat éheztek.

Menekültek a háborúk miatt: a határmenti háborúk következtében – főleg francia-német viszonylatban – sokat szenvedtek, embereket öltek meg vagy hurcoltak el, házaikat felégették, a termést elpusztították.

A háborúk befejeztével a leszerelt katonáknak és azoknak, akiknek a hadsereg biztosított megélhetést, új életet kellett kezdeni.

Vadászati és vadkárok miatt: a főnemesek nagy hajtóvadászataik alkalmával a termést gyakran tönkretették, a jobbágyoknak a termést dézsmáló vad befogásáért, megöléséért igen súlyos büntetést kellett elszenvednie, de még elzavarni sem volt szabad a vadállatokat

 

Honnan érkeztek a telepesek?

 

Az egykori Észak-Magyarországról, Felvidékről szlovákok, német-ajkúak a mai osztrák és német területekről, lengyelek, franciák is jöttek, de akadtak svájciak is.

 

Mikor érkeztek telepesek Magyarországra, mikor érkeztek a rákoskeresztúri telepesek?

 

            A kutatók a telepítést három szakaszra bontják: (i) 1690-1710 közötti, (ii) 1711-1740 közötti időszak és (iii) 1740 utáni telepítések időszaka. Magyarországon is három nagy telepítési hullám különíthető el a (i) 1723-25, (ii) 1763-73, illetve a (iii) 1782-87 közötti esztendőkben.

A telepítések I. Lipót (1657-1705), I. József (1705-1711), III. Károly (1711-1740), Mária Terézia (1740-1780) és II. József (1780-1790) uralkodásának idején történtek, de kisebb csoportok még a XIX. sz. elején is érkeztek. A szabad költözködési jog következtében igen nagy volt az országon belüli mozgás, elvándorlás. Így történt ez az 1752-62 között Rákoskeresztúrra települt – stájer tartományi Enns folyó völgyéből, (Pürgg, Tauplitz stb.), valamint a felső-ausztriai és karintiai – evangélikusok esetében is, akik a helyi problémák miatt máshova költöztek.

A rákoskeresztúri időpontok a fentebb említettektől eltérőek, három könyv említi részletesebben: (i) Brandtner Pál:[1] 1939-ben kiadott munkája, (ii) Bartók János: Rákoskeresztúr története I-III. (iii) Dr. Kósa Pál:[2] A rákoskeresztúri evangélikus egyház története (1984), könyv formájában kiadatlan, de a Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség honlapján publikált munkája.

 

A telepítés módját kapcsolatos legfőbb megállapítások

 

A telepítések központilag szervezve (kincstári birtokra), egyéni szervezésekkel (egyházi és világi birtokosok) történtek, de szervezetlen egyéni (szökések a szabad költözködési joggal nem rendelkező jobbágyok részéről) és szervezetlen csoportos érkezések is előfordultak. A telepítést az aszódi központi birtokra és Rákoskeresztúrra Podmaniczky I. János (1691-1743) kezdte. A rákoskeresztúri osztrák-német telepítéseket Podmaniczky II. János (1718-1783) és Podmaniczky I. Sándor (1723-1786) szervezték. Bojanovszky[3] Sándor (1713-1799) feleségével Podmaniczky Erzsébettel (1729-1819) a rákoskeresztúri kastélyt csak lakják az ősi – kb. 50000 holdas – közös és osztatlan  birtokot ebben az időben a Podmaniczky család legidősebb férfi tagja irányította.

            A felvidékiek, a szlovákok és a karintiaiak egy része, attól függően, hogy hová költöztek gyalog és/vagy kocsival érkeztek. Az osztrák tartományokból (Stájerország, Karintia, Felső-Ausztria) Enns és Ybbs dunai kikötőiből a Dunán Bécsig, majd onnan tovább Pestig hajón, a németek – főleg a Baden-Wüttenberg tartománybeliek – Ulmból szintén a Dunán hajóval érkeztek Pestre, onnan gyalog és kocsival a kijelölt településekre. Ulmban a Duna partján az onnan indult kivándorlások helyén emlékművet emeltek.

Rákoskeresztúr a telepítések következtében háromnyelvű, de négynemzetiségű község lett. Tudom, hogy ezért a kijelentésért sok szemrehányást kapok, de ha az áttelepülők indokait vizsgáljuk (miért választottak új hazát), egyértelmű, hogy az osztrák illetve német tartományokból érkezőket, bár német ajkúak, külön kell tekinteni, „A telepesek nagy része régi kultúráját, nyelvét, szokásait részben megtartotta, de nem tartotta fenn népi emlékezetében származásának helyét. Az ország német ajkú telepeseinek nagy része maga is svábnak tartotta magát, noha nem az volt.”[4]. A Schleckmann és Gehner (Göhner) családok származási helye folyamatos anyakönyvi adatokkal bizonyított, a württenbergbeli Eichtersheim, illetve Ofterding nevű falujából érkeztek. Brandtner Pál az idézett művében öt család származási helyét az alábbiak szerint adja meg:

-         Altzebler család karintiai Drautal,

-                                 Brunner, Berger, Mayer családok Karintia,

-                                 Zettler család stájerországbeli Kayserberg uradalma

Az összes betelepültek közül az Altziebler-család tartotta fenn a legtovább a kapcsolatot az „otthonmaradottakkal”. Még az 1930-as években is látogatták egymást a „régiek” egyik, időközben Bécsbe költözött leszármazottjaival.

Néhány családban szájhagyományként még él a származás helye.

A telepítés befejezését követő időszak is tartogatott megpróbáltatásokat – úgy a község, mint a gyülekezet számára:

-         A rákoscsabai plébános hitükben háborgatta a szabad vallásgyakorlat ígéretével Rákoskeresztúron letelepülteket.

-         a XIX. században a járványok (pestis, kolera, tífusz, diftéria),

-         az első világháború és az azt követő gazdasági válság,

-         második világháború,

-         az 1945. januári deportálások (malenkij robot),

-         az erőszakos TSZ-esítés,

-         a falu rombolása.

 

Végül néhány statisztikai adatot (család, létszám, vallási, etnikai) említenék községünk múltjából:

 

1773.

„Rákoskeresztúr részben régtől fogva lakott, részben a közelmúltban települt, földesura Podmaniczky János. Van 3 örökös és 11 szabadköltözésű háztartásfője (12 jobbágy és 2 zsellér), továbbá 18 szabadköltözésű új jövevénye. Az előbbiek közül 10 magyar, 4 szlovák nevű. A jövevények közül 7 magyar, 1 német, 14 szlovák.”[5]

 

A 32 úrbéresen kívül az összeírás megemlít egy funduson (birtokon) és kenyéren élő 3 nemest, ezek magyarok. Végeredményben 20 magyar, 14 szlovák, és 1 német családfőt találunk.

Az adatokból megállapítható, Rákoskeresztúron az új élet, főleg a korábban elszéledt magyar családok visszaköltözésével indult meg.

Szabó Béla, aki Bél Mátyás művét magyarra fordította, a bevezetésben a következőket írja:

 „e hatalmas vállalkozás szinte a török hódoltság után talált állapotokat rögzítette, amikor is a kutatók még szót válthattak a régi idők szemtanúival, s az elmúlt világnak még sok olyan tárgyi emlékét láthatták, ha romba dőlve is, ami később teljesen elenyészett.”

 

Bél Mátyás leírását Mikovinyi Sámuel (1700-1750) térképmelléklete egészíti ki, mely Rákoskeresztúrt is jelöli. Megjegyzem, hogy Magyarország legkorábbi térképén- melyet Lázár-deák (1475-1528) 1514-ben készített és Ingolstadtban adtak ki – községünk már fel van tüntettve.

 

1743:     31 család

1754:     44 család

1760:     55 család, 16 német ajkú

1770:     103 jobbágy, 33 német telepes[6] 

 

1784:     1029 fő[7]

 

1806:     103 család, 564 lélek[8]

 

1851:     1540 fő, 663 római katolikus, 870 evangélikus, 7 református[9]

 

1864:     2153 fő, 868 római katolikus, 1264 evangélikus, 5 helvét, 16 izraelita[10]

 

1870:     2444 fő, 1225 férfi, 1219 nő 1226 római katolikus, 1258 evangélikus, 18 református, 45 izraelita[11]

1876:     2460 fő, 1121 római katolikus, 1215 evangélikus, 24 izraelita[12]

1881:     2763 fő, 1258 római katolikus, 1412 evangélikus, 46 református, 47 izraelita,  (508 magyar, 335 német, 1920 tót)[13]

 

Végül néhány – a telepítés szempontjából fontos – dátum:

 

-         1689. szeptember 11. I. Lipót toborzó levele a kivándorlásra,

-         1718. az első nyomtatott felhívás a szabad költözködési jogot kiemeli,

-         1722. III. Károly Hessen grófjától kéri „az elnéptelenedett területnek a kereszténység védfalává tétele végett” a hesseniek kivándorlásának előmozdítását,

-         1723. a Pozsonyi Országgyűlés három külön törvénycikkben rögzíti a földművelők, kereskedők kézműves-iparosok bevándorlásának lehetőségét,

-         1726. Wormsban bocsátanak ki felhívást Bánátba történő áttelepülésre,

-         1755. Mária Terézia Bács megyébe és Aradra költözésre – de csak katolikusoknak – ad ki felhívást,

-         1759. Mária Terézia az újabb felhívásában pontosan rögzíti a kincstári területekre települők kedvezményeit,

-         1763. Mária Terézia Bánátba, Temesvárra és a határvidékre katolikusok, az ország középső részébe és Erdélybe evangélikusok telepítését írja elő,

-         1767. Mária Terézia kiadja a nevével jelzett „kegyelmi rendeletet” – hű alattvalóként visszafogadja az osztrák tartományokból engedély nélkül távozókat,

-         1782. II. József ad ki telepítési rendeletet, mely külön hangsúlyozza többek közt a szabad vallásgyakorlást is,

-         1787. További intézkedésekig megszüntetik a kincstári telepítést, mert nem volt már elegendő hely a birtokokon.

 





[1] Paul Brandtner: Beitrag zur Geschichte der Transmigration inner- und oberösterreichischer Protestanten nach Ungarn Iklad und Rákoskeresztúr in Deutschen Forschungen in Ungarn Jahrgang IV. (1939) Heft 1-2, Budapest

 

[2] Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség honlapja: http:˛//rakoskeresztur.lutheran.hu

[3] Bojanovszky nevét gyakran helytelenül Bujanovszkyként említi

[4] dr. Sehmel Péter: A magyarországi telepítések rövid története

[5] Idézet Bél Mátyás (1684-1749): Notitia Hungariae Novae-ból, Magyarország első tudományos történeti, földrajzi leírásából, mely 1735-1742 között 5 kötetben latinul jelent meg, a szerző 1733-ban zárta le vélhetően az adatgyűjtést.

[6] Bartók János adatai

[7] II. József által előírt összeírás adatai

[8] Csak evangélikusok, az evangélikus egyházközség jegyzőkönyvéből

[9] Fényes Elek

[10] Pesti Frigyes

[11] Népszámlálási adat

[12] Galgóczy Károly

[13] Népszámlálási adat