Dr. Kósa Pál: Németek betelepülése a rákoskeresztúri evangélikus gyülekezetbe
Az újratelepülés a község teljes pusztulása után a XVIII. század elejétől.
„Rákoskeresztúron emberemlékezet óta laktak evangélikusok” - írja Noszkó István lelkész a Rákoskeresztúri Evangélikus Egyház történetéről szóló kis munkájában[1]. Ugyanott és ugyanő a következőkkel kezdi munkáját: „A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközségnek 1807-ben történt anyásítása előtti idők eseményeit megírni úgy, hogy a történeti hűségnek megfelelő legyen, bajos, azért, mert semmiféle okmány nem áll rendelkezésre”.
Dubovszky Nándortól, egykori lelkészünktől származik a kezdetekre vonatkozó egyetlen feljegyzés. Dubovszky a 1880. szeptember 10-11-én tartott kánonszerű egyházlátogatások alkalmából idézi a korábbi, 1807-ból való szlováknyelvű egyházi jegyzőkönyvet: „Rákoskeresztúron emberemlékezet óta laktak evangélikusok”.
A németek - először Stájerországból és Karintiából való - idetelepítésének két okát látom.
Az első ok, hogy az ezen a területen volt település Buda visszafoglalásával összefüggésben teljesen kipusztult. Bartók János kedves hívünk, egyházfelügyelőnk nagy szorgalommal kutatott Rákoskeresztúr települési története területén. Fia, dr. Bartók Albert ki is adta már 3 kötetét édesapja munkájának (bővítve a maga szorgalmával összegyűjtött anyaggal). Bartók szerint a XVII. században pusztult el teljesen az itteni település, de annyira, hogy még a templomot is lerombolták. A református konventi jegyzőkönyvek szerint 1674-ben Rákoskeresztúron református gyülekezet működött: akinek Püspöki János volt a lelkésze, és akit a pozsonyi törvényszék elé idéztek, s többé nem tért vissza. Mi történt vele, nem tudjuk. Földváry László „Adalékok a Dunamelléki Egyházkerület történetéhez” című munkájában foglalkozik a gályarabok sorsával. Említi Püspöki Jánost is. Apostoli András cinkotai lelkész feljegyzéseiben szerepel az, hogy Rákoskeresztúrt Buda visszafoglalása idején saját hadvezetőségünk teljesen megsemmisítette. A lakosok elszéledtek, még a templomot is lerombolták. A község földbirtokosai a XVIII. században parlagon maradó földjeik megmunkálására szlovák telepeseket hívtak be és telepítettetek le. Rákoskeresztúr azonban több munkaerőt igényelt.
A második ok: Ausztriában, Stájerországban, Karintiában és Felső-Ausztriában „lutheránus eretnekség” kapott lábra. A hatóság mindent megtett a lutheranizmus terjedésének elfojtására, de minden erőfeszítése kevés sikerrel járt. A XVII. században úgy igyekeztek segíteni a „bajon”, hogy hagyták elmenni, kitelepedni a renitenseket.
Súlyosabbá lett a helyzet a XVIII. században, az 1750-es években. Különösen az Enns folyó völgye, a Grimming völgyben fekvő Pürg és ennek közelében fekvő Tauplitz volt a lutheránusok fő fészke, az Enns völgyében Stainach és Irdning városkákban is előfordultak lutheránusok.
A hatóságok lutheri iratokat (Kis Káté, Biblia stb.) kerestek. Kihallgatásokat tartottak, a gyanúsítottakat a római egyház melletti hitvallásra kötelezték. Gyakorlat volt az is, hogy a gyanús elemeket ún. „térítő házakba” – Konversionshaus, vagy Bekehrungs-haus - vitték. Két hétig is ott tartották őket, és az „igaz hitre” való visszatérésre igyekeztek rábírni. Kétes sikereket értek el. Az „eretnekek” száma gyarapodott.
Brunner Mátyás kihallgatási jegyzőkönyve
Brandtner teljes terjedelmében közöl egy kihallgatási jegyzőkönyvet, mely alább következik. A később Ikladra került Brunner Mátyás kihallgatási jegyzőkönyve a következőkben íratott:
1. kérdés:
Hogy hívják, milyen idős, nős-nőtlen, vallása és hite?
Felelet:
Brunner Mátyás, 26 éves, nős, kovács, Santer Mittenbergben, evangélikus.
2. kérdés:
Tudja-e miért vasalták meg?
Felelet:
Azt hiszi azért, mert a letett hitvallást (esküt) nem tartotta meg, hanem megtörte!
3. kérdés:
Mikor tett hitvallást (a római egyház mellett) és esküt?
Felelet:
Úrnapjakor lesz egy éve, hogy itt Spitallban a hitvallást letette.
4. kérdés:
Mi indította arra, hogy ismét megtagadja?
Felelet:
Erősen kételkedik abban, hogy az nem az igazi hit, mert a Szentírással nem egyezik. Nem tud csak 2 vagy 3 szentségben hinni, nincs tisztítótűz, János azt mondja, hogy Jézus Krisztus vére megtisztít miden bűntől. Nem is egy szín alatt kell a szentséget venni, hanem két szín alatt, ahogy azt Krisztus a tanítványoknak adta. Nem is kíván már visszatérni az egyházba, inkább az életét adja, mintsem hogy az újra megismert hitet elhagyja.
5. kérdés:
Milyen hitű a felesége?
Felelet:
Mint ő, evangélikus.
6. kérdés:
Ki tanította?
Felelet:
Már így vette feleségül, hogy ki tanította, nem tudja.
7. kérdés:
Hány gyermeke van? Hogyan hívják őket és magával kívánja-e mind vinni?
Felelet:
Három gyermeke van, Anna 10 éves, Sündl 4 éves, a legkisebb másfél éves. Egyiket sem szeretné itt hagyni és szeretnék, ha elmehetnének.
Ezen és a hasonló módszerek ellenére nem fogyott, de nőtt a lutheránusok tábora. Különösen az Enns völgyi parasztok tömegesen váltak lutheránusokká. A pürgi plébános ugyan így fenyegetőzött: „utolsó csepp vérét is kész odaáldozni azért, hogy a lutheránusok az utolsó betűig kiírtassanak.” Nem maradt más hátra, el kellett hagyni szülőföldjüket, hazájukat.
Természetesen a Stájerországban és Karintiában végbemenő dolgok nem voltak a bécsi udvarnál sem ismeretlenek.
Ugyanekkor Ráday és Podmaniczky ikladi és rákoskeresztúri földbirtokosok telepeseket kerestek. E két kívánság találkozott. Tárgyalás után meglett a megegyezés. Jöhettek a feleslegessé váltak, az eretnekek, a hitehagyók a magyarországi birtokokra.
Az első Rákoskeresztúrra kitelepülő csoport indulása
Brandtner így írja le a kitelepülést:
„1752. június 2-án indult az első csoport Rákoskeresztúrra. Körülbelül 30-40 fő. Ebben a csoportban volt a később Ikladra áttelepült Ecker, Krauss, Kzeutzer, Hirn, Strimizer. Ezzel a csoporttal remélték „szanálni” a helyzetet. De már június 25-én azt kellett jelenteniük, hogy a helyzet nem változott és a remélt változás nem következett be. A pürgi parasztok ugyanolyan kemények, mint azelőtt voltak. Július 29-én újabb döntést hoztak további családok Magyarországra való telepítése ügyében.
„Elcsábítják a társaikat” - mondották. Kihallgatásuk alkalmából tulajdonukkal és gyermekeikkel való szabad elvonulást ígértek. 1752. augusztus 1. szomorú szívvel indultak el a gyönyörű Tauplitzból Stainach felé, mely az Enns völgyében fekszik és járási székhely volt. Két óra hosszáig tartott ez az út gyalog minden elhozhatóval és természetesen a gyermekekkel.
Ezekről a családokról tudunk: Schiemer, Pötsch, Sachtner, Feichtner, Loreser, Lakchner, Holl és Gutershuber. Stainachban találkoztak az Irdning és környékéből valókkal: Mayer (Zelzer), Sauschnelder-Mayer, Brandtner és Fasold.
Itt az a meglepetés érte őket, hogy a járási kapitány - semmibe sem véve a kitelepülési engedély idevonatkozó pontját - a gyermekeiket nem engedte magukkal vinni. Rettenetes szívszaggató jelenetek játszódtak le. Az asszonyok a gyermekeik és férjeik között jajveszékelve szaladgáltak, nem tudván választani! A kapitány lábai elé borulva kérlelték embertelen döntésének megváltoztatására. De minden könyörgésükre és sírásukra egy választ kaptak: „Nem elég, hogy magatok robotra mentek, még a gyermekeiteket is szerencsétlenségbe akarjátok dönteni?”
A parancs a katonáknak így szólt: Vigyétek a gyermekeket. Így vették el a következő családok gyermekeit: Schiemer Tamástól 3, Pötsch Ruprechttől 6, Schiemer Jánostól 3, Sachner Mátyástól 2, Feichter Mártontól 2, Loreser Mártontól 8, Lackner Jánostól 6, Holl Mátyástól 1, Mayer Jánostól 3 gyermeket.”
A csoport augusztus 2-án indult északnak a Duna felé, hogy ott hajóra szálljon, és hajóval jöjjön Bécsen át Budára; onnan már könnyebb volt az út gyalog Rákoskeresztúrra. Itt jegyzem meg, hogy a gyermekek visszatartása nem volt elszigetelt jelenség. Dr. Dedić grazi kutató is tud ilyen esetekről. Az Udvar tudtával történtek!
A Sardi nevű judenburgi kerületi kapitány is hasonlóan cselekedett és ezért még dicséretben is részesült. Idézem Dedićet: „A természetes emberi jogok megsértése, semmibevevése és a kivitel nyersesége soha le nem törölhető szégyene Mária Terézia kormányának”.
Magam sokáig abban a hitben voltam, hogy a fentebb vázolt időben és módon történt az első település Rákoskeresztúron. Az ezt követőek már nem voltak rendkívüliek. Ebben a hitemben megingatott Bartók Albert munkája. Ő ugyanis azt állította, hogy Rákoskeresztúron német lakossággal csak a hatvanas évektől lehet beszélni.
Dr. Bartók Albert fontosabb megállapításai
A rákoskeresztúri evangélikusoknak nem lévén lelkészük, a Cinkotai Evangélikus Egyházhoz tartoztak. Viszont a Cinkotai Egyház anyakönyveiben csak 1757-től találunk a rákoskeresztúri német lakosságról bejegyzést. A egyházközség birtokában van egy olyan Schingler János cinkotai lelkésztől származó nyilatkozatnak, mely szerint 1756-tól, vagyis településüktől pásztorolta a németeket. Még igen fontos az a körülmény is, hogy csak az 1760-as adóösszeírási jegyzékben szerepelnek németek, és azoknak megvan a névsora.
Bartók tud arról, hogy 1756 őszén csoport indult el Rákoskeresztúrra, de nem ismeri a jövevények névsorát.[2]. Bartók tud az ún. transmigratio lebonyolítására alakított bizottságról – Directorium in publicis et cameralibus - , amelynek egy bizonyos Seeberg volt a vezetője. Ez is azt bizonyította, hogy egy-két csoporttal nem intéződött el az áttelepülés.
Bartók állítja, hogy Rákoskeresztúr betelepítése 1756-ban kezdődött. Rákoskeresztúr német betelepítésére vonatkozó minden kétséget kizáró adat a Cseh-Osztrák Udvari Kancellária 1756-ban kibocsátott levele.
Ebből úgy értesülünk, hogy voltaképpen az összes kivándorlókat Erdélynek szánták. Minthogy azonban Erdélyben, ez időben pestis tört ki, a kormány nem akarta a kivándorlókat a járvány veszélyének kitenni, ezért úgy döntött, hogy ezeket Magyarországon helyezi el, és pedig olyan helységekben, ahol helyben vagy közelben evangélikus templom és egyház van, hogy ott vallásukat szabadon gyakorolhassák.
Ez idő alatt intéztek - úgy látszik - felhívást a magyar földesurakhoz, mely felhívásra jött meg I. Podmaniczky Sándor nyilatkozata. Podmaniczky ígéretet tett, hogy ő a nevezett családokat saját birtokán, Rákoskeresztúron (pusztáján), mint, amely hely nem messze esik Pesttől, és alig félórai járásra Cinkotától, kívánja elhelyezni, s nekik mind lakóházaik felépítésénél, mind életfenntartásukhoz szükséges dolgok beszerzésénél segítségükre lesz.
A Cseh-Osztrák Udvari Kancellária azért felhívja a Helytartótanácsot arra, hogy „ezeknek, a családoknak megfelelő alkalmas helyen és kellő időben való elhelyezéséről intézkedni tartsák kötelességüknek”.
Bartók az 1756-ban érkezők névsorát az 1760. esztendőbeli összeírásban találtakból állítja össze.
Karintiaiak:
Éder Ignác, Kircher György, Sattler Péter, Hilgartner György, Entzer (Entzig) Jakab, Schwandter (Schwandtner) Márton, Sterer (Steiner) Krisztián.
Steierek:
Koth György, Farbacher (Forzbecher) Mihály, Lechner József takácsmester, Pohlhammer Sebestyén, Groffmüller (Grabmüller) György, Reischtaller (Reichenstaller) Mátyás.
Würtembergiek: Reiner Daniel, Guth Fülöp.
Német birodalmi: Koncz (Kunz) Fülöp.
Hogyan áll tehát a betelepülés kérdése?
Mindkét forrás jó. A Brandtner és a Bartók forrás egyaránt. Brandtnert azonban nem érdekelte Rákoskeresztúr. Ő lényegében az Ikladra történt betelepüléssel foglalkozik. Az igazságot a már említett Dr. Dedić grazi egyetemi tanár könyvéből tudtam meg.[3]
Dedić szerint a telepítés több hullámban történt. I. telepítés: 1752. június 7. Ebből az alkalomból 12 felnőtt és 3 gyermek jött, 18 gyermeknek otthon kellett maradnia. Ezeknek neveit Brandtner felsorolja (lásd előbb). Ezek nem maradtak Rákoskeresztúron, hanem tovább mentek Erdélybe és pedig Szászsebesre![4] Miért mentek el? Azt ma már nem lehet megállapítani, ha csak valami dokumentum elő nem kerül. Talán nem volt előkészítve a kivándorlás; talán szlovák telepeseket találtak itt és egyedül akartak maradni, vagy a gyönyörű stájer világ után nagyon „lapos” volt a Rákos völgye? Ki tudja? Lényeg az, hogy elmentek.
II. telepítés: A Brandtner által ismertetett 30 felnőtt jött és 38 gyermek maradt otthon.[5] Ezek sem maradtak Rákoskeresztúron, hanem Ikladra mentek. III. telepítés: Ugyanazon évben, szeptemberben megint jött egy csoport. Ezek október 14-én Erdélybe mentek! IV. telepítés: 1756. július 29-én indultak s ezek Rákoskeresztúrra jöttek.
Íme a családok:
Grabmüller György és neje Ágnes, Lackner Péter nőtlen, Lackner József 2 gyermekkel - a felesége otthon maradt, talán egyéb gyermekeivel - Lechner József és neje Kunigunda 2 gyermek, Missbrandtner András és neje, Missbrandtner Bertalan és neje Ursula, Reichenststaller Mátyás és neje, Gerhold György és neje és egy gyermek, Pohlhammer Sebestyén és neje.
Most már teljesen összeáll a település képe. Igaz Noszkó István azon állítása, hogy az 1757. esztendő döntő fontosságú a gyülekezet szempontjából. Igaz Brandtner állítása, hogy már 1732-ben megindult errefelé a kitelepítés, csak további sorsukkal nem foglalkozik, tudniillik, hogy nem maradtak itt; végül teljesen helytálló Bartók János minden megállapítása, amelyekre magyarországi kutatása nyomán jutott el. Könyvének 170 és kk. lapjain közölt cinkotai bejegyzések is megkapták az időbeli helyüket a gyülekezet történetében.
Így érthető Noszkó Istvánnak a nyilvánvalóan egyházi forrásból való - talán az általam elolvasni és megfejteni nem tudott szlovák és német szövegből vette - azon közlése, hogy az itt maradtak - és ez mutatta, hogy a IV. telepítés tagjai, vagy azok javarésze már itteni honos lett.
Mária Terézia engedélyére hivatkozva a meg lévő gyermekeik nevelésére, illetve taníttatására egy Feldbett nevű obsitos őrmestert fogadtak. Ez a „preceptor” kb. 13-16 évig dolgozott itt, amikor is a gyülekezetet újabb megpróbáltatás érte.
Dedić szerint a IV. telepítést továbbiak követték. A későbbi települések fő úti célja: Iklad. Úgy látszik, hogy a Galga völgyében - eleinte tiszta német településen - a Rádayak birtokán jól érezhették magukat az idetelepültek, és békeségük is volt. Nem úgy, mint Rákoskeresztúron, amint ezt a későbbiekben majd látni fogjuk. 1759, 1765, 1768. években jönnek újabb telepesek. Juthatott belőlük Rákoskeresztúrra is és Hartára is.
Teljesen helyes Bartóknak az a megállapítása, hogy a német telepeseknél ugyanazt a mozgalmas életet találjuk, mint a szlovák telepeseknél. Ha nem voltak megelégedve helyükkel, minthogy szabad költözködési joggal bírtak, ki-ki ment magágak jobb helyet keresni. Ment Ikladra, de főleg Erdélybe, s bizonyára jutott belőlük Hartára is.
Van feljegyzés arról, hogy Mária Terézia 1763. október 22-én kelt határozatával elrendelte, hogy a követező Karintiából kivándorolni akaró személyek a Podmaniczkyak rákoskeresztúri birtokára mehetnek:
Patsching Mátyás és fia Tamás,
Unterzuacher Péter és ennek felesége Mária, Trumpold Ágnes,
Plasser Péter,
Sassler Simon és felesége Erzsébet (Himmelbergből),
Prugger Tamás vagy Millegger,
Sassler Leonard, S. Simon fia,
Sebastian,
Georg,
Mária,
Erzsébet,
Kungunda,
Simon,
Mónika az ifj.S Simon felesége,
Magdaléna,
Barbara,
Mária,
Jakab,
Valentin,
Lassin Tamás
E 24 személy Klagenfurton át Radkersburgig[6], onnan Rákoskeresztúrig szállíttatott, mégpedig 3 egylovas kocsin. Az előbbi adatok Brandtner Páltól származnak. Ugyancsak tőle vettem, hogy 1758. január 25-én Brandtner József a klagenfurti toloncházból feleségével Brunner Máriával kilencedmagával Rákoskeresztúrra lett küldve, rendes útlevéllel. A család később Ikladra és Erdélybe származott el. De itt maradt Rákoscsabán az unoka, Brandtner János, aki 1799-ben született. Rákoscsabán 1830 körül megvette a ma is üzemelő malmot. Sokáig „Brandtner malom“-nak hívták. Ennek leszármazottai Kispestre kerültek. Egyik Brandtner városi főjegyzőségre vitte. A családi sírbolt a kispesti öreg temetőben található.
Az elsők között került Rákoskeresztúrra a Schleckmann család, illetve két Schleckmann fiú és egy leány: Johann Gustav, Johann Friedrich és Mária Johanna. Ezeknek szülei: Schleckmann Mátyás és Reusch Julianna voltak. A badeni Eichtersheimből valók.
Újból azzal találkozunk, hogy a már megindult telepítésnek híre mehetett, és több felől érkeztek ide - most már talán nem csupán elüldözöttek, de nagyobb kenyeret kereső németek is. Ebben a kérdésben nem Bartókkal van kis differenciám, hanem az akkori cinkotai lelkésszel. Tudniillik 1759.január 22-én Mária Johanna férjhez ment - a cinkotai esketési bejegyzés szerint Guth Fülöphöz, aki Würtembergből Nordheim nevű faluból szakadt ide! A menyasszony “Eisesheim“ nevű községből származik, amely 8 órai járásra van Heilbrontól [7].
A falucska neve nyilván el van írva. S ezt vagy az adatokat bediktáló házasulandók, vagy a beíró lelkész vétette el. Magam jártam Eichtersheimben. Beszéltem az akkori polgármesterrel (1969), Schleckmann Gusztávval, az egyházközség lelkészi hivatalában kikerestük az anyakönyvi bejegyzést, fotokópiája a kezemben van.
Mária Johanna 1740. december 1-én, Johann Gustav 1743 október 22-én, Johann Friedrich 1748. július 19-én született. Johann Gustav pedig Kirchner Ágnessel Keresztúron kötött házasságot 1764. augusztus 9-én. A tévedés tehát kizárt dolog. Még talán az is előfordulhat, hogy a község neve változott meg száz esztendő alatt. De ez nem valószínű!
Ebben az időben került Rákoskeresztúrra Czettler András kovács Neuhausból[8]. Van egy eredeti levele, melyet Rákoskeresztúrról bátyának ír l775. április 27-én. Ebben a levélben, melynek fotokópiája Brandtner Pál birtokában van - láttam és olvastam - arra kéri a szintén kovács bátyját, hogy otthon fogott gyermekét, fiát - vegye gondozásba.
Még két fontos okmányt szereztem meg Brandtner Páltól: Az egyik egy, a Mária Terézia által elrendelt úrbér-rendezésnek a melléklete báró Orczy Lőrinc, Beleznay Miklós, Bujanovszky Sándor, Podmaniczky János és Sándor 1770. március 20-án Rákoskeresztúron összeirt közös jobbágyairól.
Bischof János, Éder Jakab – Karintia, Entzi Jakab, Fessner György, Gerold György – Stájerország, Grabmüller György – Stájerország, Hilgartner János, Jahrbacher Mihályné, Kircher György – Karintia, Kögel György, Kott Fülöp (Gut Fülöp), Kranner András – Karintia, Kreylmayer Lőrinc - Felső-Ausztria, Kunz Jakob Fülöp, Lackner József – Stájerország, Lechner József – Stájerország, Leder Gottfried, Missbrandtner Berthold – Stájerország, Pohlhammer Sebestyén – Stájerország, Reichenetaller Máté – Stájerország, Reiner Daniel – Württemberg, Romecker Gáspár, Sassler Leonard – Karintia, Sassler Simonné – Karintia, Schleckmann Gusztáv – Baden, Schwandtner Márton, Seitler Frigyes, Sindel János, Steiner Christian, Tintenhauser András – Karintia, Zaucher Peter
A Steiermärkisches Landesarchiv Graz Hamerlinggasse 2 szám alatt található a következő okmány eredetije:
„Alulírottak ezennel bizonyítjuk, hogy a királynő kegyelméből Felső-Ausztriából, Stájerországból és Karintiából kivándoroltak névsorát, mint Rákoskeresztúr lakóit, összeírtuk:
1. Kircher György és elhunyt felesége Borbála Karintiából 1756, 2 fiú
2. Éder Ignác, felesége Éva
3. Tronitzer Boldizsár, nőtlen
4. Brunner Mária, hajadon
5. Steiner Christian, felesége Barbara, 3 fia és 2 lányra van
6. Sandtner Leonhardt, felesége Ágnes
7. Lechner József, felesége Kunigunda Stájerország, 1 fiú
8. Lackner Péter, nőtlen
9. Lackner József Stájerország, fia Josef
10. Reichenstaller Mathias, felesége meghalt Stájerország
11. Gerold Georg
12. Pohlhammer Sebastian, felesége Barbara Stájerország, 3 leány
13. Grabmüller György, felesége Moser Ágnes, 1 lány, Karintia 1758
14. Moser Katalin férjével, Jakob Éder 1 fiú, 1758. Karintia
15. Karner Péter, Karinthia 1760
16. Sassler Simon, felesége Elisabeth és 5 gyermeke, 1763, Karintia
17. Zettler András, felesége Ágnes 1765. Stájerország, 1 fiu, l leány
18. Kreylmayer Pál, felesége Mária Welsből, Felső-Ausztria, 1760, l fiú
19. Mayer Wolfgang, felesége. Katalin, Felső-Ausztria, 1760, 1 fiú, 2 leán
20. Stichelberger Simon, Felső-Ausztria, 1770, nőtlen
21. Brucker Tamás, felesége Éva - Karintia, 1763
22. Missbrandtner Bartolomeus Stájerország, 1756. 2 fiú, 2 leány
23. Missbrandtner András, felesége Mária, 1756. 2 fiú
24. Hilgartner János Karintia, felesége Ágnes, 2 gyermeke meghalt
25. Zaucher Péter, felesége Borbála, Karintia, 1763. 1 fiú
26. Entzi Jakab, felesége Ursula Karintia 1756. 5 fiú, 1 leány
27. Widitscher Anton, felesége Erzsébet, Karintia, 1770, 3 fiú, 1 leány.
Pest 1772. március 30.
Aláírások:
Mágocsi Mihály táblabíró
Veres István vármegyei juratus
Körülbelül ez az, amit a németek Rákoskeresztúrra való betelepüléséről, vagy legalább is a kezdetéről hitelesen elmondani lehet. A kép nem lehet teljes. Ma már nagyon sok időbe kerülne - ha egyáltalán lehetséges volna - minden részletét pontosan és hitelesen felkutatni. A telepesek nagy része állandó mozgásban lehetett. Nevek tűnnek fel, és nevek tűnnek el. Az elpusztult Podmaniczky könyv- és levéltár sok mindent elárulhatott volna erről a mozgalmas időről. Sajnos tűzbe vetett, kidobott iratokból csak keveset tudott megmenteni Bartók János 1944-45-ben. Helyesen állapítja meg Bartók János, aki az idézett mű l70. 1apján ezt írja: „1761-tól kezdve az eltávozott telepesek helyére újabbakat hoztak be, s ha ezek nem is voltak olyan szervezett német telepítések, mint az előzőek, de kisebb csoportokban mégis meglehetős számban érkezhettek, és ami a legfigyelemreméltóbb, ez időben többen jöttek olyanok, akiknek utódai most is itt élnek közöttünk”. (i.m. l70.l)
Az ide települt németeknek jó dolga nem sokáig tartott. Már ez előtt is sok bajuk volt a Rákoskeresztúron élő szlovákoknak a rákoscsabai plébánossal, aki állandóan piszkálta, zaklatta őket. Stólát követelt! Az idetelepültek hiába hivatkoztak Mária Teréziától kapott kiváltságaikra, kitelepülési engedélyükre, biztosított - helyesebben - megígért vallásszabadságukra. A zaklatás nem szűnt meg.
Végül is - írja Noszkó István felmentek Mária Teréziához panaszra. Ez 1774 körül történt. Ki törődött egy magyarországi kis falu problémáival - Bécsben. A királynő haragra gerjedt, „lábával toppantott” és - kidobta őket Az elkeseredett rákoskeresztúri németek egy ideig tűrték a plébános zaklatásait, de annyira elkeserítette őket, hogy „itt hagyván minden ingatlan vagyonukat, családjukkal együtt Erdélybe költözködtek”[9].
Ez azonban nem egészen pontos leírás. Tudniillik nem valószínű, hogy mindnyájan elmentek. Ez kitűnik Noszkónak magának az írásaiból. Azt írja ugyanis, hogy 1778-ban József főherceg, a későbbik kalapos király egy hadgyakorlat alkalmából Rákoskeresztúron is megfordult. Feltűnt neki a 18 elhagyott ház! (Tehát nem az üres község vagy a „német falu”, hanem csak 18 ház! Ebből következtetem, hogy nem minden német ajkú rákoskeresztúri ment el 1774 körül Erdélybe!)
Megtudta az okot, sógorát - Albert szász herceget - arra kérte, hogy az üresen maradt házak betelepítéséről hamarosan gondoskodjék. Ennek következtében 1779-ben leginkább Würtembergből több család telepedett le a Podmaniczky-család engedelmével az üresen maradt telkekre, illetve házakba. „Letelepülésük után szabadságot kaptak arra nézve is, hogy egy tanítót tarthattak, minek folytán bizonyos Putz György nevű egyént fogadtak meg tanítóul”.
II. József trónra-lépésével jobb idők következtek a magyarországi, így a keresztúri evangélikusokra is. Hogy ezután: mi és hogyan történt, már nem tartozik a pionír időkre.
A németek betelepülésének történetéhez a következő forrásokból lehet meríteni
Nowotny: Die Transmigration ober- und innerösterreichischer Protestanten nach Siebenbürgen. Jena 1931.
Paul Brandtner: Beitrag zur Geschichte der Transmigration inner- und oberösterreichischer Protestanten nach Ungarn Iklad und Rákoskeresztúr in Deutschen Forschungen in Ungarn Jahrgang IV. (1939) Heft 1-2, Budapest
Dr. Anton Dedić: Die Verpflanzung steirischer Familien nach Ungarn in den Jahren 1752-1765. Buch der deutschen Forschungen in Ungarn. Budapest, 1941
Bartók János: Rákoskeresztur II. kötet. 1974. Budapest
Noszkó István: A Rákoskeresztúri Egyház története. (Kézirat az egyház irattárában).
Külföldi források
Cseh-Osztrák Udvari Kancellária irattára
Grazi Landesarchiv.
Hofkammer Archiv. Wien
Staatsarchiv. Wien
Landesarchiv. Klagenfurt
Állami Levéltár, Budapest
Pest Megyei Levéltár, Budapest
Ráday Levéltár, Budapest
A közös jobbágyok az l770-es urbárium szerint
Bischoff Johann, Brucker Thomas, Eder Jakob, Etzy Jakob, Festner Georg, Gerold Georg, Goth Phillipp, Grabmüller Georg, Graner Andreas, Hilgartner Johann, Kircher Georg, Kögel Georg, Kreylmayer Lorenz, Kuntz Jakab, Lackner Josef , Lechner Josef, Leder Gottfried, Mayr Wolfgang, Missbrandtner Berthold, Pfarrsbacher Michaels Wwe, Pohlhammer Sebastian, Reichenstaller Matthäus, Reiner Daniel, Ronacher Kaspar, Sassler Leonhard, Sassler Simons Wwe, Schleckmann Gustav, Schwandtner Martin, Seider Friedrich, Sindl Johann, Steiner Christian, Susch Martin (Inquilinus), Tintenhauser Andreas, Zaucher Peter
Adókivetési jegyzék 1780-ban “Németfaluban”
Ackermann Konrád, Altziebler Jakob, Bischof Johann, Burger Katharina, Eder Jakob, Entzy Jakob, Etzy Ursula, Festner Georg, Festner Jakob, Fischer Georg, Geberle Georg, Gerhard Kaspar, Goth Phillip, Grottenmüller Friedrich, Gundl Wilhelm, Hammer Sibylla, Heppel Valentin, Horn Jakob, Klemp Ludwig, Kreylmayer Simon, Kuntz Georg,
Kümmer Lorenz, Kümmer Michael, Lothgrün Jakob, Mayer Michael, Reeb Adam, Reich Jakob, Reiner Daniel, Schissler Jakob, Schissler Jeremias, Schleckmann Friedrich, Schleckmann Gustav, Schneider Michael, Schüttenhelm Jakob, Seiler Johann, Seitz Johann, Stichelberger Simon, Weber Georg, Weger Georg, Weinmann Barbara, Winkler Josef, Wochele Jakob, Zettler Andreas,
Az eredeti szövegben szereplő néhány kifejezést, illetve szót a mai szóhasználatnak megfelelően megváltoztattuk. Így a Keresztur szó helyett Rákoskeresztúrt írtunk. Hasonlóan a szövegben szereplő valamennyi „tót”nemzetiség megjelölést „szlovák”-ra változtattunk. Az adókivetési jegyzékben szereplő neveknél látható sorszámozást elhagytuk és ABC sorrendet alkalmaztunk.
A szövegben szereplő neveket változatlanul hagytuk, így előfordul, hogy azonos vezetéknevű személy neve magyar, illetve német keresztnévvel is szerepel.
[1] Megtalálható a lelkészi hivatal irattárában
[2] Dedić ismeri
[3] Dr. Paul Dedić: Die Verpflanzung steierischer Familien nach Ungarn in den Jahren 1752-1765. Buch der deutschen Forschung in Ungarn. Budapest, 1941
[4] in dem mühlbacher Stuhl
[5] A gyermekeket a grazi árvaházban helyezték el
[6] a régi magyar határon, a Mura völgyében van
[7] Bartók 171. o.
[8] Enns-völgye
[9] Noszkó István 2. 1